Ismersz?

1.

Ismersz te engem? Tudod, mi e kedvenc színem? Tudod, mit érzek és mit mondok? És hogy vajon összhangban van-e a kettő? Tudod, mit szeretek, tudod, mit ehetek? Tudod, miért teszek meg bármit 'M'-nek? Tudod, miért szeretem 'L'-t? Tudod miért fontosabb 'A' mindennél? Tudod, mire gondolok éppen? Tudod, mit csináltam tegnap éjjel? Tudod vajon, hogy mennyire szeretem, ahogy a Hold lustán süt le a vállamon? Tudod vajon, mennyire keresem az utat, ami folyton elillan és nyomot nem hagyva, egyre csak futva menekül előlem? Tudod, hogy mi szeretnék lenni, ha még ennél is nagyobb leszek? Tudod vajon, miért tűrök el mindent M-től? Miért nem bántom, amikor Ő is bánt, miért nem rúgom, amikor Ő is ver? Tudod... Vajon egyáltalán sejted, hogy ki vagyok én igazából? Hogy a kezem mindig megremeg, amikor arra gondolok, elveszíthetlek? Hogy... Hogy miért verem gyakran a falat, amikor még a kutya sem harap? Szerinted mégis miért? Ember vagyok, tényleg? Akkor miért nincsenek kimondott szavaim? Miért vagyok képtelen a beszédre? Miért nem vagyok képes megfogalmazni, mit is érzek, mit is érek, mit is mondjak, mit gondoljak? Döntésképtelen vagyok és ellustult, valaki, aki elkényelmesedett egy ál-világban, amit olyan emberek vezényelnek gorombán, akik megvetnek és amúgy is ostobák. Nem látják az értékeket, mégis a bamba képüket lesi az egész világ. 
Elvesztem ebben az ál-világban, ahol minden szép csak illúzió, minden kék, minden ragyog, s bármennyire buzdító, mégsem segít az utamat megtalálni ismét. Ismét elvesztem, hisz mindig is kutattam, s nem találtam soha. Van egy ember, akit ismertem régen, de a nevére ma már nem emlékszem. Zöld volt a szeme, szürke a haja, csillogott a szája, bedugult az orra. Görbe volt, vagy egyenes, nem tudom, de mindig elhesseget, amikor a nevét mondom, így egy ideig nem mondom, hát nem elfelejtem? Ahogy azt is, hogy ki vagyok, merre lakom, hová tartok. Mennék, ha mehetnék, de lábamon betontömb, sajog, de a szám nem üvölt, nem jajong. Inkább ugrálva lubickol egy tóban, amit gondolatok ástak, s elsüllyedt benne, de nagyon élvezte. Buta szavak, reménytelen érzések! – ezt suttogta neki egy kósza, arra járó, süket hal. Nem hallott, mert a nyomás túl nagy volt rajta, s szerencsétlen nem bírta. 
Amikor elmegyek majd, éber leszek, vagy túlságosan is álmos, félkómás, talán vádlott. Lényeg a lényeg, hogy amint lehet, engem roppant gyorsan felejts el, mert nem teszek jót, csak okozó vagyok, az okozó pedig nem foltozó, inkább csak lyukakat éget. Neked olyanra van szükséged, aki érti, amit mondasz, aki hallja és látja a lényed, nem csak vakító ragyogása elől takarja a szemét. Szeretném, ha lenne egy ilyen valaki, s bár az én már nem lehetek, talán küldök majd valakit egy furcsa színű postakocsin, hogy kövesse a sárga ruhás nőt, aki elvesztette a lelkét, hisz eladta a szüleinek. Hiába nincs lelke, valóságos szent, felismerheted, ha elrejted az eszed. Csak a szív rózsás fényében tetszeleg igazán, anélkül átlagosnak tűnhet, bár az átlagnál jóval magasabb. Jellemző külső jel, amit belevéstek, az állandó mosoly az ábrázatán, amely néha bamba, néha eszes, de soha nem kellemes. Inkább erőltetett. De hogy ez en látszódjon, s könnyen felismerni ne lehessen, átlátszó legyezővel takargatja magát, ami csak annak tetszik át igazán, aki méltó arra, hogy lássa mosolyát.
Ha most azt mondanád, igenis jól ismersz, pusztán azért hinnék neked, mert ebből megismerhettél. De ha azt mondanád, nem ismersz, sokkal inkább hinnék neked, majd lassan benned is, hogy aztán elsorvadva eltűnj a szeme elől. Nos, ha így lenne, nagyon örültem, hamarosan találkozunk a Pokolban.

2.

Szóval visszatértél hozzám. Nem tudom, hogy a bűn vagy-e, vagy inkább a bűnhődés, de kitartásod érdekes, elvenni nem lehetne jobbat sem. Ma is merengtem, de még mennyit. Sokat gondolkodtam A helyzetén, hogy mennyire szeretheti a családját, aki elszívja tőle a színeket, ellopja a hangokat és bedobozolja az emlékeket. Lélek nélkül nehéz élni, Ő persze természetesen képes rá, hiszen voltaképp mindenre képes a világon, nem véletlen szeretem Őt mindennél jobban. De mégis mi akar lenni a szeretet? Mert ha csupán együttélést jelent, értelme sok nincsen. Volt egy nő, akit csak úgy hívtam régen, hogy ’Anya’, Ő viszont úgy válaszolt, ’Mi van?’. Vele együtt éltem, sőt, gyakran futok vissza hozzá, amikor a sövényvágóm beadja a kulcsot és nem engedélyezi a továbbhaladást az ösvényemen, amit egyébként jó régen láttam már utoljára. Ő az a testbe csöppent lélek, aki megtisztítja a harci eszközöm, majd pár kedves szóval erősen próbálkozva igyekszik rádumálni a tárgyat hogy, legyen hajlandó ismételten működni, vagy pedig azonmód földhöz csapja, amint ellenállást tanúsít. Persze az eszköz harcba száll, s makacs módon ellenáll, mígnem Anyám képtelenné válik arra, hogy hozzáérjen, s inkább sírva borul a vállamra, hogy milyen borzalmas anya is Ő. Én pedig egy szót sem szólok, hallgatgatom csendben az önostorozást, magamban pedig biztatom, folytassa tovább. Hisz a szavak maró, gúnyos hatása oly’ erősen hathat egy emberre, hogy életét fenekestül felforgathatja.
Ha a szó, ami nem több mint pár kósza, szájnyíláson kiugrott hangfoszlány, jó helyen és jó időben képes elsülni, hatalmas dolgokat vihet véghez. Én magam ezt nem személyes tapasztalatból tudom, nekem is csak mesélték, hisz néma vagyok, olykor vak, s a helyet és időt is elég nehezen különböztetem meg, így ilyesfajta tényszerűségekre nagyjából alkalmatlan vagyok. Azonban Anyámat hallgatva lassan belecsörgedezett a karomba egy könnycseppje, ózonlyuknyi rést nyitva a dühömnek. Nem szóltam továbbra sem semmit, inkább a kanapéhoz vezettem, majd leültettem Őt, hogy addig se kelljen fáradnia, míg elbaltázott nevelésemet siratja. Hiába, ha az ember lánya nemegyszer pszichiátriai kezelésre szorul, a kedves anyuka gyakran esik olyan gondolatok vájatába, miszerint Ő a hibás, meg a felelős felnőtt gyermekéért is ugyanúgy, mint azért a mostanra nem létező személyért, kinek egyszer dobozszámra vette naponta a fagylaltot. Amikor az ember lánya ilyeneket köteles hallgatni anyjától, hirtelen rájön arra, mit rontott el Ő: nem vágta be maga mögött elég hangosan az ajtót. A visszahúzódó, csendre törekvő lényeket furcsaságként jellemzik, míg a hangos és mérges kategória kiváltképp átlagos.
Nos, a sárga ruhás, szürke hajú hölgy ezt mosollyal fogadta. Az Egyetlen, Aki Alkalmas A Velem Való Beszélgetésre már réges-régen a szentek tanyáján lopja szeretett elmulasztott óráit, amiket nemegyszer megsiratott, míg halandó volt, s nem a tisztes szent, aki ügyel az emberek boldogságára, legalábbis ez volna írásba adott célja. De hisz az égbehajló fákon üldögélni sokkal nagyobb mulatság, az emberek pedig úgyis elvannak maguktól – legalábbis ha eddig elvoltak békében, nyugalomban, most miért ne lennének? A képlet egyszerű, csupán az a kár, hogy hibás: az emberek soha nem voltak békében és nyugalomban, még egymagukban sem, nemhogy egymás közt.
A sárga ruhás asszony viszont kellemesen elvan a joghurtját majszolgatva, s eszébe sem ötllött az a furcsaság, hogy padlón hagyott szerettei talán elveszettek éppen, s a világban bolyongva keresik a fekete lyukban eltűnt értelmüket – élő példája vagyok ennek én, aki már megint Veled diskurálok olyasfajta tényekről és feltevésekről, amik semmiben nem mások, mint amiket már tudtunk eddig is, nincs igazam? Éppen ezért kérlek meg arra, hogy hagyj most magamra egy kicsit, csak hogy feltérképezhessen, mi marad hamvaidból.

***

Mostanában túl sok felesleges gondolat gyülemlett fel benne, tehát valahogy örülök annak, hogy látlak. Nyögdécselhetném akár azt is, hogy hiányoztál nekem, de az színtiszta hazugság lenne, illetve nem is, hiszen ami tiszta, az egyáltalán nem lehet még ’helló’ viszonylatban sem a hazugsággal. A hazugság és a tisztaság gyűlölik egymást, hisz a hazugságot sem véletlenül jellemzik oly’ gyakran mocskos jelzővel. Titulálhatnám fehérnek is... De a hazugságról nekem a sötétkék jut eszembe, ami kicsit zöldes, hogy azért mégiscsak benne legyen az a csöppnyi ravaszság.
Gondolkodtam. Bár azt vajon mikor nem? Véleményem szerint igenis vannak alkalmak, amikor nem lehet gondolkodni, egyszerűen képtelenség. Ilyen például az első csók is, ahol szinte bűncselekmény, ha képes vagy valami másra gondolni azon kívül. Bár lehet, hogy ez csak a női nem képviselőinél van így, vagy épp fordítva, esetleg a kettő között. Ha engem kérdezel, ez a feminizmus dolog hatalmas balgaság, hiszen ha már a nők a „gyengébbik nem”, miért akarnak annyira erősködni? Hát ezeknek az egyedeknek nem esik jól, ha kinyitják előttük az ajtókat, előreengedik őket, rájuk mosolyognak? Be kellene vajon intenünk a férfi nemnek, csak mert felsőbbrendűnek érzik magukat, ami sok, rengeteg esetben szimpla sötétkékes-zöldes hazugság? Inkább mi nők, mi érezzük magunkat felsőbbrendűnek, ami egyes esetekben inkább visszataszító, mintsem izgalmas.
Persze ha a másik oldalról nézem, rögtön egyetértek velük – asszony, főzzél, én addig nézem a focit. De amelyik fickónál ez így működik, az meg is érdemli, hogy az útjába kerüljön egy vérre és húsra szomjazó állat feminista, aki még a lélegzetét is kínná varázsolja. Persze, természetesnek kell venned, hogy ilyen elfuserált gondolataim vannak... Hisz kezdem úgy érezni, hogy tényleg fáj már a szám a sok hallgatástól. Kérlek, nézd el nekem. Bár ha ezt nem teszed meg, az sem zavar igazán, csak a lelkiismeretem üvölt majd, hogy jaj én meg mégis mit mondtam?
De térjünk végre vissza a tárgyra: mit tudsz rólam, mondd el nekem!
Úgy látom, hallgatsz továbbra is, mondd csak meg nekem, vajon miért? Pont úgy nézel rám apró szemeiddel, mint néhány éve az a jámbor kismacska, amely csalfa módon inkább egy sonkát választott helyettem, miután három órán keresztül simogattam a pocakját. Miért? Miért nézel rám úgy, mint aki már most azt közölné szívesen, hogy ’háhá, én csak kihasználtalak!’? Ilyen lényből bőven van, ki megfojt, majd elhajít, mint egy ronda rongybabát, s közben még csak el sem nevez, annyira nem érdekli a dolog, egyszerűen babámnak szólongat és néha a földhöz csap, amikor nem áll jól a hajunk. Ilyen vajon az élet is, vagy ennél agresszívabb? Egyáltalán miért hiszem azt, hogy ezekkel a rusnya, keresetlen szavakkal képes vagyok kifejezni azt a sok szót, amit elsírtam már éjszakánként egy Felsőbb Hatalomnak, s az azóta sem válaszolt? Hát igazából nem hiszem. De ha mindez nem hagyná el a számat, rövidesen csodává alakulna a pislogás is, ami pedig hússzor megtörténik percenként, mégis csak akkor vesszük figyelembe, mikor egy alkalmi társunkkal versengünk azon, ki bírja tovább nélküle?
Rézfejű hagymácska, mit akarsz te tőlem? Szavakat vársz, vagy inkább ütéseket, amikkel visszanyomhatlak a földbe? Ha most azt mondanád, hogy minden vágyad, hogy végre szíjat szegezzek a számra, elfogadnám, de nem hatna meg különösebben. Viszont, ha azt kérnéd tőlem, ne hívjalak többet hagymácskának, azt egyenesen és nyíltan megtagadnám tőled, hisz annyira tetszik a szó csengése és fekvése, ülése, hallása, hogy kibírhatatlan lenne szinte, ha többet nem látnám betűkkel leírva. Hát még hangoztatva! Maga a Nirvána, nem gondolod? Hát persze, hogy nem, pedig hallgatás, beleegyezés, vagy tévednék csupán? Válaszolj!

3.

Hát eldöntötted, nincs igazam? Nem szól szám, de fejem fáj, nem is akárhogyan. Az agyam szétrobban, ha felemelem koponyám, elmerengek talán, talán csak két percre, talán inkább örökre. Szép is lenne úgy az élet, vagy legalábbis könnyebb. Ahogy belegondolok, rájöttem, hogy nem értettem én ezt komolyan, hisz belegondolni sem merek, mi lenne nélkülem az anyámnak. Semmije nem maradt, én vagyok az egyetlen, egy mindig néma lányka, aki soha nem hagyhatja el. De tényleg, mire menne? Szegény alig áll a lábán, ha rajta áll, akkor is nagyon kábán... Hogy is tehetném azt meg vele, hogy elhagyom, amikor a múlton merengek? Nem ok ez, még csak indok sem, inkább valami hazugság féle, amivel védekezni lehet.
Ha nem is szabad, nekem akkor is muszáj, ez van, ez az az állomás, ahol meg szabad pihennem. Azt hallottam, még egyszer régen, hogy ha meglátsz egy hófehér pókot, kívánhatsz valamit, s az majd valamikor valóra válik. Bár én inkább hiszek abban a furcsa formában, hogy ha hajtogatsz ezer papírdarut, akkor kívánhatsz egyet. Ez a fajta azért tetszik inkább, mert így megdolgozunk azért a kívánságért, így talán, esetleg, egy bizonyos fokon talán... talán megérdemeljük. Szerinted? Furcsán nézel... Kételkedés ez, vagy csupán hülyeségnek tűnik? Nem tudom, én valamiért hiszek benne. Bár nem hiszek a hitben, legalábbis az egyházba vetett hitben nagyon nem. Az a véleményem, hogy hinni önmagunkban kell, mert csak mi érdemeljük meg. Az, hogy másba fektessük a hitünket, bonyolultnak és hatalmas baromságnak tűnhet, legalábbis ezt én így látom. Hiszen az emberek változnak... Mindörökké változnak. Az egyházba vetett hit, pedig alapból furcsa... Kézzel fogható bizonyíték nélkül mi értelme az egésznek?
Viszont, ha máshonnan nézem... Ha egy felsőbb hatalomban hiszünk, elhisszük, hogy tudja, mi fair számunkra, az voltaképp nem gyengeség. Az csak... Valami, amibe kapaszkodhatunk, amikor az élet megcáfolja szépségét. Amikor az ég kékje szürkeként tetszeleg és a madarak hullacsöndben álldogálva lesnek téged mindenhonnan... Na az kiborító. Amikor én így éreztem magam, akkor próbálkoztam először a hittel. Ringatóztam, magában A hitben, elhittem, hogy ami történik, nem véletlen. Van oka, indítéka, következménye... Értelme. Megkönnyebbülést hozott, kiutat a rideg valóságból. De amikor elkezdtem érezni a Nap sugarát ismét... Nem volt szükségem rá. Rút módon eldobtam magamtól, soha vissza nem kívánom engedni az életembe. Arra emlékeztetne, hogy mennyire is voltam gyenge, s mennyire lehetek még. Mennyire leszek még. Arra ítéltek, hogy gyenge legyek, legalábbis ezt akarom bebeszélni magamnak, hogy ne hasson rám ennyire... Szarul. Így, ahogy mondom. Mert mindig, amikor érzem, gyenge vagyok, az iszonyúan fáj...
Ha egyszer elmegyek innen, magammal viszlek, jó? Hiányozna furcsa tekinteted, ahogy a szavaimat nézek, amik kirajzolódnak körülötted. Hiszel nekem, avagy nem, nem számít annyira, egyszerűen csak segít, hogy mindezt elmondhatom neked, hogy tudom, rád tényleg számíthatok, ha hallgatásról van szó. Pedig néha szeretném hallani, te miket gondolhatsz minderről, mi a személyes véleményed, ami minden bizonnyal megfogalmazódik benned mindig, mikor szóra nyitom azt a hirtelen olyan hatalmas számat. Nem is tudom, mi mást várhatnék, hiszen pontosan olyan vagy, mint régebben én... Hallgatsz, csak hallgatsz, semmit nem mondasz, elfojtod magadban, azt hiszed, attól majd elpárolognak a gondolatok és a gondok maguk is... Hm... Sokat gondolkodok hasonlókon, bár butaságnak tűnhet. Unalmasnak, ha úgy tetszik, vagy inkább érthetetlennek.
Na jó, lassan már én is unom saját magam. Szólalj már meg, kérlek! Könyörülj meg rajtam, vagy sokkal inkább magadon! Komolyan akarod mindezt hallani? Vagy ezt is csak tűrni próbálod, mint a mindennapi létet? Mondd el nekem, hogy mi a jó mindebben! Én már nem emlékszem...

***

Ha szavakat feledve csak állok előtted, sután, bután, s rád tekintve megkérdezem: mire gondolsz... Mi lenne rá a válaszod? Hogy semmire? Mert amikor egyszer én ezt megkérdeztem, ezt a választ kaptam... Pedig zöld hullámok jártak a tekintetében, éreztem, tudtam, szinte láttam kirajzolódni a szavakat a szeméből, s mégsem mondta meg az igazságot. Az én szemem kék, de mindig barnának hiszik. Sosem gondolkodtam azon, hogy miért van ez így, vagy talán mégis. Most ezen kattognak a fejemben a kulcsaim, s most úgy érzem, azért lehetett, mert mindig lehajtott fejjel jártam az utcát. Az anyám szóvá is tette ezt, véleménye szerint nem elégszer, mert ezen én nem változtattam. Képtelen voltam a magyarázkodásra, hogy mégis miért van ez így, amikor egyszer csak megláttam "A"-t. Akkor találkoztam vele először... És akkor néztem fel először. Szürke szemeiben felhők csüngtek nyugtalanul, ajka elnyílt a csodálkozástól, úgy nézett le rám, mintha már ismerne. És nem mosolygott. Akkor, egyetlen egyszer láttam őt hozzánőtt szájgörbülete nélkül.
Aznap, amikor hazaértem, kicsi csomag ült a torkomban, amit azóta nem tudtam kibontani, azóta is kapar és szúr, főként, amikor a szemem nedvezik. A csomagból csak a címzettet rejtő kis papírfecnit láttam, amire az volt cikornyás fehér betűkkel írva: Élet. De akkor még nem tudtam, hogy a szó mit is jelent, így rejtve maradt számomra. Az előbb is csak úgy tudtam megpillantani, hogy az orrom befogtam, s fülemen szívtam a szennyes levegőt. Már az elején meg akartalak kérni, hogy ne füstölögj, de úgy tűnik, nem tudsz az érzelmednek parancsolni. 
Kérlek! Oszd meg velem, mi jár a fejedben! A szemed, most pont olyan, amilyen az Övé volt, az arcéled pedig megfeszült, ilyet én még nem láttam. Szeretnék olyan lenni Neked, amilyen nekem soha nem volt. De hogy is áltathatnám magam? Te csak a tulajdon árnyékom vagy. Érzed már a tüzet? Közeleg a kéjes végszó, ami halkan suttog bár, de olyan hangos, mint maga a csend.
Sunyi kis tűlevél a kezembe akadt. S ott is maradt...

4.

Volt egy kép a fejemben, amit nagyon gyakran elkergettem és embereket feledve csak tettem, vettem. A szívemen erős, ezüstláncból font béklyó ült, belévésve ott csillogott egy himbálódzó, gyenge szó: szeretet. Azóta nem értem, mióta először láttam.
Van egy lány, nevezzük el „D”-nek. Gyönyörű lány, tisztának tetszeleg, de belülről sötét lángok mardossák a lelkét, míg ki nem kel magából és földi poklot varázsol a fejembe bele. Ő az én kis asztalom, ami elém teríti, mit nem akarok kezdeni azzal a kis csomaggal a nyakam közepén. Tudod, a fecnis, már meséltem róla. Talán ő az én harcom a világgal. Az a valaki, akit le kell küzdenem, akinél erősebbé kell válnom, aki megmutatja a dolgok árnyoldalát. Ő a saját kis házi szabályzatom. Az ellenpélda. A nő, akit gyűlölök, de akihez hozzáköt valami hülye kis cérna, aki megvet, de nem jobban, mint én őt. Akiért jó párszor fizettem már a véremmel. Aki folyton üt, ha kell, ha nem, még akkor is, ha még neki sincs hozzá hatalmas nagy kedve. Akkor is csak erőszakolgat, amikor a legjobbat adom neki magamból, elfeledve büszkeségem és egyéb nem is igazán létező erényem. De eddig még nem hátráltam meg. Miért vagyok még állva? Miért nem térdeltem még le elé, hogy oké, azt kezdesz az életemmel, amit akarsz, csak többé ne bánts ilyen erősen? Miért akarok ellene továbbra is harcolni? Miért nem vagyok képes megadni magam neki? Biztosan sokkal könnyebb lenne úgy az életem. Bár annyira nem, mint nélküle, de az, hogy kilépjen az ajtón, szinte lehetetlennek tűnik most. Meg mindig. Mondd csak, a te életedben is van ilyen személy? Vagy csak én kaptam ki ezt az erkölcsi védelmezőt? Hűha, mintha bólogatnál... Vagy csak a szemem káprázik? Ideje lenne pislognom.
De félek, hogy mire elpislantom azt a hosszú időt, magamra hagysz és elsétálsz abba a furcsa sivatagba, ahol minden van, csak a homok kerüli el messziről.
Amikor a könnyek sója elemésztik arcom és letűnik a maszkom, sokkal gyengébbnek érzem magam, mint amilyen az átlag. És bár akkor törni, rombolni volna kedvem, csak egy szó telik ki belőlem: gyűlöllek. De az ő szemében változás nem látszik, csak les rám, mint egy ma született csupasz kis bárány, hallgatja rezzenés nélkül, ahogy bevágom a szívem üvegajtaját előtte és a cserepek mindenfelé röpülnek. Tovább hallgatja a rock muzsikát és nem érdekli más, csak az ivás. Ennek ellenére arca, mint egy angyalé, szeme, akár kistányér, szája széle bőszen ugrál, orra néha felszipog. Ő az én kis bánatom. Szánom, hogy idáig is eljutottam, de én ugyan nem bánom, érzem, ahogy egy fonál köt jó szorosan egy fához, a színe vörös, mintha szerelem jelképe volna, de az ág lassan letörik és elviszi a csuklómat. Siklik a sokkal nagyobb bokrok között, kiáltozva esnék neki, de néha én is elfáradok. Hagyom, hogy elvigyen egy újabb darabot belőlem, s csak nézem, pont mint az a tányérszemű iszákos kis angyal.
Egy tincsemen végigfut a szellő, magával hozzá társát, a szeretett kis esőt. Esik mindenütt, de a fa még megvéd engem, holott egyetlen vágyam az elázás lenne. Mesébe illően szivárvány tűnik fel, de két színe van csupán: szürke és fekete. A szürke még az égé, a fekete hull alá, eltalál engem is, de nem siratom, ez még nem a halál. Csak a következő fal, ami gátol a haladásban, de most úgyis csak üldögélek, a nyakamban pedig te csüngesz most rám. Gondoltál már arra, hogy egyedül vagyunk? Csak Te és Én, a világ ellen. Ismerős szavaknak tűntek, talán valami hülye filmben lehettek.
Bennem soha nem volt kétséges, hogy nem tartozom hová. Soha nem is tudtam, mi az, hogy társaság, egyedül voltam, egyetlen társam a Magány. Jó fej gyerek volt az is, csak a ruhái gyűrtek voltak. Nem tudtam, hogy miért, mert akkor még nem volt meg bennem a bátorság, hogy merjek kérdezni. Hogy el merjem tüntetni azt a hamis képet az elmém elől, amit úgy hívnak: átlagos. Statisztika jellegű, vagy szimplán az ál-talán dologhoz van köze csupán? A fejem felett köröző varjú torkán te is látod azt a masnit? A Magány jelez nekem, hogy hamarosan újra megtalál.

***

Olyan nagyra nőtt a szemed, hogy a szád már el is veszett? Nem kéne már ellenőrizned, hová lett a kezed? Mielőtt elteszed, jusson az eszedbe: láb nélkül könnyebb lehetne az életed, mintsem a karod hagyjon el Téged. Önhibám volt, jól tudom, hogy nekem egyik sincs már birtokomban, illetve a tényleges testemnek még részei, de érezni nem érzem őket, lezsibbasztott az a fájdalom, ami akkora ártalom. A legszomorúbb napon az életemben eltűntek az emlékek, csak én voltam és a hó, mit kékre festett a vérem.
Érezted az előbb? Valami megmoccant. De amit a szem nem lát, az a szívnek sem fáj, nem igaz? Bár, talán megfontolandó lenne itt hagyni ezt az egészet, lassan eltűnni a posványban és újra elkezdeni felépíteni azt a lomha várat. Ott lakhatnánk, Te és Én, szekercén fekve, álommanóért integetve, azután a szép, B-betűs szó után sóvárogva. Mert a boldogság hozzám eddig nem kopogott, Te erről mit gondolsz? Lakott már ott nálad? Felrepült tőle a sátrad? Netalántán az egekig? Az égen át is tündöklő, meseszerű csillagokig? Talán, mint A kis hercegben, nem is szimpla csillagok azok, jó is lenne lustán elfeküdni rajtuk és csak nézni az átszellemült arcokat. Hiszen olyan kis aranyosan pajkosak.
Megrebbent a szempillád, esetleg megijedtél? Félve, rettegve, de hitedet elvesztvén fejjel a falnak, gondolod nagy bután, csak csapjunk már bele, okosan, bután, buján! Te is szeretnéd? Biztos vagy te benne?
Hogy is lehetnél, ha egyszer nem is létezel. Pedig azt hittem utolértelek. Megtaláltalak.
M? ost meg mintha megráztad volna a gombócot a nyakadon. Biztos ez? Válaszoltál. Most biztos vagyok benne. Újjáéledt a remény és átjárta a lelkem!
Ja, nem is. Csak a szél koccant a füleden.

5.

Csak egy nap, egy kósza este, fellobbant a láng, míg el nem estem… Felfestettem egy képet, tetszett, te is nézd meg. Sokat lestem. Aztán a tükör összetört, szép lélek eltávozott, felnéztem az égre, furcsa fény villódzott… És ott volt az a másik, az a jobb, az a frázis, ami meghatároz egy álmot. Belefáradtam. Hiányzik az illat. Hiányzik a kép. Hiányzik a meleg. Nyár közepe van, mégis fázom. Rosszat tettem. Megadtam magam. Hiba? Hiba. Hiányzik az érzés, hiányzik a képzelgés, hiányzik a hiány, mert nem érzek már. Semmi nincs. Légüres tér a lelkem, kiszívta az életem a múltban az a kígyó, pedig nem tudja. Semmit nem tud. Én megadtam magam neki… Miért? Arra számítottam, hogy mást is fog mondani, nem csak azt a pár szót. Azt az egyetlen szót. „Félreismertelek.” Igen… Tudom. A legtöbben félreismernek. És én mindig megkérdezem, hogy miért? Miben vagyok más? Eddig még nem kaptam rá választ. „Egyszerűen másnak képzeltelek.”
Megromlottam. Elvesztem. Roncs lettem, miatta. Párszáz év telt már el pedig… Nem kellene ezt éreznem. Nem kellene tudnom, hogy mennyire elrontottam mindent.
Belülről emésztget a gondolat egy ideje… Hogy mennyiszer teszek meg valamit anélkül, hogy akár csak egy pillanatig elgondolkodnék rajta. Az az este… Az az egyetlen este mindent összekuszált. Szél támadt bennem és elsöpörte az addigi énem. Felnyitotta a szemem és kimosta belőle a könnyeket, amelyek mindent eltakartak. Új dolgok születtek azon az estén bennem. A vágy. A szenvedély. A nyomor. A bizalom. A bizalmatlanság. A bódultság. A kábulat. Az öröm. A bánat. A legtöbb ellentétes érzelem csupán, de néhány sokkal fontosabbat még kimondani sem merek… Nem tudom, mi az oka annak, hogy mindez megtörtént velem. Miért lett az az este egy olyan este, meg egy olyan hajnal, miért emlékszem mindenre még mindig, miért jár ezen az agyam és miért várok folyamatosan ismétlésre, annak ellenére, hogy akkor és ott olyan rémesen éreztem magam, mint azelőtt még talán soha.
Szúr a szemem. Belekaptál. Azzal, hogy beléptél. Hogy elmosolyodtál. Hogy nevettél. Hogy panaszkodtál… Hogy elmondtál egy csomó olyan dolgot – annak ellenére, hogy nem is láttál még azelőtt soha -  amit ez eddig talán még senkinek. Tudom, hogy könnyebb volt, mert fűtött valami. Aznap este engem is fűtött. Sok butaságot mondtam. Még sokkal többet tettem.
De már tudom, hogy nem mondtam eleget. Nem tettem eleget. Kevés volt. És ez az egész életemet gyökereiben megváltoztatta. Aznap belefogtam valamibe, hogy többet ne tudjanak megbántani. Hogy ne érezzem magam gyengének. Hogy úgy gondoljam, igenis harcolok, küzdök, valamiért, valakiért, valahogyan. De hazugság volt minden. Sok időbe telt a munka. Még tovább tartott rájönni, hogy mennyire felesleges volt és mennyi mindent kihagytam miatta. De nem akartam más lenni. Nem voltam képes továbbra is kilógni a sorból. Beszuszakoltam magam közéjük, és lelki roncsból modernizált csónak lettem. Úsztam az árral, ami jött az vitt, de horgonyoztam, ha szükségesnek éreztem – megjegyzem nem volt az. Persze tévedés volt mindez. Ezt hangsúlyoznom kell újra. És újra. Mert még a végén elfelejtem, és megint oda jutok, mint akkor. Nem tudnám elviselni még egyszer ugyanazt.
Lehet, hogy zavaró neked ez a sok rémes szöveg… De nem érdekel. Egy ideje semmi nem érdekel. Semmi és senki. Csak az én burkolt, apró, rétegtelen világom, a kis virágom, amit nem öntöztem már tíz éve. És csak rohadtam. Nem hagytam még abba. Nem végeztem egyelőre. Fárasztó embernek lenni… - mondják sokan. Nem létezni sokkal fárasztóbb. Ha tudod, hogy az emberek nem látnak, csak ha rohadtul nem látnak már semmit és te hirtelen kivilágosodsz és meggyaláznak és utána megint láthatatlanná avanzsálódsz… Szóval a folyamatok vége az, hogy nem létezel. Küzdhetsz bármennyire. Én küzdöttem. Elértem egy apró feljebbjutást. De mint azt újra el kell mondanom… Életem legeslegnagyobb hibája volt változtatni. Kitörni a szürkeségből. És egy apró pillanatig az égen ragyogni, hogy mennydörgés vigye hírül: egyszer engem is láttak. Pusztítottam, majd eltűntem. És nincs két egyforma. Soha.
A világ egyre csak forog, forgok én is, szédelgek, veled együtt, legalábbis itt benn, a képzetemben, ahol minden egyes napon ugyanaz történik, csak Te, meg Én, együtt, mindig. Talán meglep, hogy felszólalok… Hiszen eddig csak te meséltél. De annyi kérdésed volt… És annyira idegesített már a megválaszolatlanság. Itt a válaszom mindenre: nem érdekel. Akkor és ott én megszűntem létezni, bár azelőtt sem voltam ugyebár igazán… Most sem vagyok? Te látsz… Hiszen halványabb vagy már, mint én. De ne hagyd abba. Hallgatlak. Csak mintha az előbb megtörtél volna.

***

Tizennégy voltam pontban akkor, amikor elment. Nem vettem észre semmit… Pedig nem történt hirtelen. Hosszú volt és fájdalmas – de nem nekem. Nem is neki. Illetve lehetséges, hogy neki is. Minden esetre őt már vigasztalja az, ami várta mindig is. Azok, akik itt maradtak meg csak sínylődnek. Ilyennek képzelem a halált… Aznap én is meghaltam, akárcsak Te. Szavak suttogtak – felszólaltak az igazságtalanság mellett. De nem találtak meghallgatásra, hiszen senki nem vette észre őket, csak… Csak Ő. Tőle tudom én is. Szerinte mindig is kísérték Őt és ezután engem is fognak. Igaza lett. Megőrültem magam is.
Igazán nem tudom, létezel-e vajon. Vagy csak az elfuserált agyam beteg sejtjei diktálják a lényed a levegőmbe. Esetleg a labilitásom segít abban, hogy észrevegyem azt, amit mások nem. Ez volt Nála is? Ha tudhatnám, akarnám tudni. Bár… A megítélés a térrel és az idővel változik. Minden változik? Vagy semmi nem változik?