Nem akartam bántani. Hiszen annyira de annyira törékeny volt… Emlékszem, egyszer, hajnalban felkelt, hogy melegítsem magának egy kis tejet. Persze amint kinyílt a szeme, úgy az enyém is, szóval feleslegesen lopakodott. Azt gondoltam, talán nem is amiatt ilyen csendes, hogy én alszom. Elővett bögrét, tejet. Töltött, berakta a mikróba. Szépen, csendesen, lassan. Közben arca szomorúságot tükrözött, ajkai remegtek. No nem annyira, mint kezei… akkor már régóta nem érintett meg velük, talán pontosan ezért. Kivette a tejet, mielőtt még kattant volna az időzítő. Fahéjat szedett elő, beletett a bögrébe egy keveset. És egy kanállal összekeverte, anélkül, hogy a pohár széléhez ért volna, nehogy zajt csapjon. Ekkor már mosolygott. Mozdulatai lassúak voltak, kényelmesek… bár erősen kétlem, hogy a kettő ok-okozati viszonyba került volna valaha is. Félt, hogy elejti a poharat. Beleremegtem az ő remegésébe. Elszorult a torkom, ahogy néztem. De ő csak a konyhapulthoz dőlt, sóhajtott egyet. A tekintete hosszú ideje a semmibe veszett. Nehezebben kezdte szedni a levegőt, arca eltorzult és előbuktak könnyei. Egyetlen hang kiadása nélkül zokogott, erősen tartva egyszerre a poharat és az arcát is. Majd a tejet érintetlenül hagyva, letette a bögrét az asztalra. Visszabújt az ágyba. Reggel korábban ébredtem, mint ő. De a bögre nem volt sehol. Talán álmodtam, talán ő kelt fel azelőtt újra. Azt a bögrét többet nem láttam. Illetve de… A koporsójában találtam egy szilánkját, karkötőre fűzve. Nem értettem. Most már igen.